Várni mindig nehéz. Talán a legnehezebb dolog az életünkben. De gyakran a legszebb, legboldogabb pillanatokra kell várni a legtöbbet, és ha sikerül és türelmesek vagyunk, akkor rá kell jönnünk, hogy megérte várni. Az idő rohan. Elrohan fejünk felett és nem vesszük észre a legfontosabbat. Azt hisszük, hogy ha minden pillanatot élvezünk, akkor szebb lesz az életünk. De egy idő után már görcsösen keressük a boldogságot és ez felemészti még azt is, ami már kijutott nekünk. Élvezzük a nap minden egyes percét, de ne akarjuk túlhajszolni. Élvezzük a nap sugarának érintését, a hideg szellő simogatását, a friss virágok illatát, de ne álljunk ki a napra, mert megéget. Ne menjünk ki a viharba, mert elsodor. És ne bújjunk bele a virágba, mert eltelünk az illatával és soha többet nem fogjuk ugyanúgy érezni…
Várnunk kell minden egyes pillanatot, amivel az élet megajándékoz minket. Várnunk kell minden egyes apró jelre, apró érintésre, kellemes szóra. És amikor meghalljuk a szavakat, megérezzük az érintést, akkor tudni fogjuk, hogy ez volt az, amiért érdemes volt élni… amire érdemes volt várni…

2012. március 4., vasárnap

Sophie: A szív nem felejt 11 (befejező rész)

Kate egy hordágyon ébredt, egy mentőautó hátuljában, de még a helyszínen. Tompa fájdalmat érzett, és szédült. Időbe telt, mire az emlékképek előtörtek.
Kinyitotta a szemét, majd megpróbálta megmozdítani a karját. Tudta, hogy fel tudja emelni, de szúró égető fájdalmat érzett, úgyhogy egyenlőre nem kísérletezett vele. Valószínűleg legalább csontja nem törött...
- Esposito? - a mentőautóban megjelent a latin nyomozó. - Mi történt? - kérdezte Beckett, és nyugtázta magában, hogy bár rekedt hangon, de egész normálisan képes beszélni és a levegő sem fogy el a tüdejéből minden szóval.
- Látom, jobban vagy. - mosolyodott el a kolléga. - Castle hozott ki téged, és félúton összefutottunk. Már korábban hívtuk a mentőket mert az egyik társunkat meglőtték. Úgyhogy gyors helyi ellátást kaptál. - ecsetelte a történteket.
- Mennyi ideig voltam eszméletlen? - kérdezte Kate.
- Nem sokáig. Bár a házat már kiürítettük. Vége a balhénak.
- Megvan Herbert?! - kérdezte Beckett hirtelen indulattal, és fel akart ülni, azonban Esposito segítségére volt szüksége hozzá.
- Wo-hó, csak óvatosan... - támogatta ülő helyzetbe a nőt.
- Herbert? - kérdezte még egyszer Kate, nyomatékosabban, és tekintetét a férfiéba mélyesztette. Esposito habozott a válasszal, végül kibökte.
- Nem találtuk meg... Sajnálom. - Beckett nem tudta, mihez kezdjen.
És most? Hogyan tovább? - nem volt több nyom, nem volt semmi. Semmi...
Egy egészségügyi maszkos mentős sétált el a mentőautó mellett, Kate pedig a gondolataiba mélyedt. Végtelen bűntudat, csalósottság és tehetetlenségérzet marta a lelkét, és karja is egyre jobban fájt.
Castle... - jutott eszébe. Vajon hallotta, amit mondott neki...? Vagy egyáltalán kimondta hangosan...?
Ekkor villámcsapásként érte a felismerés. Hirtelen le akart ugrani a hordágyról, azonban Esposito megállította.
- Nem mész sehová! - szólt rá szigorúan. Beckett agya gyorsan zakatolt.
- Hol van Castle? - kérdezte, és visszaült az ágyra.
- Egy perce még itt volt... - morogta Esposito, és körbenézett.
- Megtennéd, hogy idehívod? - kérte a nő. Kollégája a homlokát ráncolva bólintott, majd elindult megkeresni az írót.
Kate pedig amint lehetett, lemászott a hordágyról, és megpróbálva leküzdeni szédelgését és fájdalmát kitántorgott a mentőautóból. Körbe nézett. Tudta, hogy kit keressen, és nemsokára látott is egy villanást a házat körülvevő hatalmas, elburjánzott gazban.
A kint uralkodó kavarodásban senki nem vette észre, ahogy az egyik rendőrkocsihoz lép, és a kesztyűtartóból kivesz egy fegyvert. Még egyszer körbenézett, hogy senki nem vette e észre, mit csinál és merre megy.
Mostmár nem állíthatták meg...
Futva – már amennyire bírta – elindult a magas fűben menekülő alak után: a maszkos orvos. Az összes többi mentős maszk nélkül végezte a dolgát, ami logikus is egy lövéses esetnél. A maszk egyetlen dologra volt jó: hogy eltakarja a férfi arcát...
És egyébként is ez volt az egyetlen szalmaszál, amibe kapaszkodhatott...
Cipője itt-ott beleragadt a sárba, a seb a karján lüktetett, a fájdalomcsillapítók még mindig tompították érzékeit, de ép kezében a pisztollyal kitartóan haladt, míg végre meglátta nagyjából tíz méterre a férfit.
- Álljon meg! - kiáltott rá. A fickó megtorpant. Aztán lassan szembefordult Beckettel. Kate ahelyett, hogy egyből lőtt volna, elindult egyre közelebb és közelebb... Látni akarta Christopher Herbert arcát. Az ördög arcát...
Mikor már csak pár lépésre álltak egymástól, ráparancsolt a néma, hideg vérű férfira.
- Vegye le a maszkot! - szavaira a pasas engedelmesen, szép nyugodtan megszabadult az orvosi maszktól.
Kate egy pillanatra megfagyott. Hát valóban ő volt az: Christopher Herbert.
A nő nem értette, miért nem képes egyszerűen meghúzni a ravaszt. Keze remegett, és érezte, ahogy a férfi tekintete égeti a szemeit. Az esőcseppekkel, melyek arcát mosták már nem is törődött.
- Öljön meg. - szólalt meg a férfi mély, reszelős hangon, a halálnál is nyugodtabban. - Tudom, hogy ezt akarja.
Kate még egy lépést tett közelebb és nyomatékosabban szegezte előre fegyverét, azonban nem lőtt. Képtelen volt. Nem tudta, miért. Nem értette... Hiszen egészen eddig azt akarta, hogy végre vége legyen. Azt akarta, amit Adam. Hogy Christopher Herbert megfizessen...
- Nem. - mondta végül, de nem eresztette le pisztolyát. - Adam Deston habozás nélkül megölné. De én Kate Beckett nyomozó vagyok. - mondta magát is meglepő higgadtsággal, és az elmúlt pár nap során először biztos is volt benne.
Herbert azonban reszelős hangján gúnyosan felnevetett.
- Akkor akár el is sétálhatnék. - jelentette ki, és a rá szegezett fegyverrel mit sem törődve tett két lépést Beckett felé, aki ekkor halántékához szorította a pisztolyt. Herbert megállt.
- Így is lehet... - mondta sejtelmesen. A hidegvére és nyugodtsága félelmetes volt. Ebben a pillanatban Kate ordító fájdalmat érzett az alkarjában, ahogy a férfi megszorította a kezét.
A fájdalomtól térdre esett, és Herbert könnyedén kicsavarta a kezéből a fegyvert. Tudta, hogy a varrat felszakadt, a sebéből ismét ömleni kezdett a vér.
- Én viszont nem vagyok ilyen erkölcsös, így jobb ha elbúcsúzik az élettől. - mondta a férfi.
Kate-nek kezdett elege lenni. A mai nap már másodszor szegeztek pisztolyt rá. Ezúttal legalább nem a sajátját. Lehunyta a szemét. Végiglatolgatta a lehetséges kimeneteleket, majd magában azokra az emberekre gondolt, akik fontosak voltak számára...
Johanna Beckett... Adam Deston... Richard Castle...
Aztán kinyitotta a szemét, és elszánt tekintettel bámult a férfi arcába.
- Beckett! - hallatszott egy kiáltás valahonnan messzebbről, talán Esposito hangja, ahogy keresi... Azonban ez a nyomozót most nem érdekelte. Villámgyorsan gondolkodott, tudta, hogy ez az egy esélye maradt, hogy talán Herbert figyelme lankad, ha a kiáltás eltereli. Eldöntötte, hogy ha meg is kell halnia, nem adja magát könnyen.
Felállt és azzal a lendülettel nekiment Herbertnek, aki megtántorodott a rá nehezedő súlytól, kezeivel próbálta megtartani egyensúlyát, azonban a sáros talajon megcsúszott a cipője, és zuhanni kezdett.
Kate a fegyverért nyúlt.
- Beckett! - még egy távoli kiáltás, ezúttal tisztán felismerte Castle hangját.
Minden tökéletesen működni látszott, a nyomozó már-már felbátorodott, ahogy ujjai elérték a fegyvert, azonban Herbert magával rántotta őt a földre. A pisztoly a sárban végezte, pár lépéssel odébb, Kate pedig egy pillanatra nem értette, mi is történik.
Aztán ismét megérezte az égető, szúró fájdalmat a karjában, és felordított. Az esés során a férfit maga alá gyűrte, most azonban kénytelen volt legördülni róla. Kapálódzva igyekezett kiszabadítani a karját, szemei megteltek könnyel, és vakon bokszolt a levegőbe szabadon lévő öklével.
A fájdalom enyhült. Eltalálta volna Herbertet? Minden jel erre utalt. Ép kezével a földre támaszkodott, másikkal megtörölte a szemét. Érezte, ahogy arcát vérrel maszatolja össze, de legalább végre látott.
Látta, ahogy egy csontos ököl közeledik felé, és képtelen volt védekezni az ütés ellen. Arca sajgott, ahogy Herbert eltalálta, ismét a földre esett, azonban ami a kezétől mindössze pár centire volt, gyorsan megváltoztatta az esélyeket.
Kezébe vette a pisztolyt, majd felülve megpördült.
Két lövés dördült...
Herbert felordított a fájdalomtól. Mindkét golyó a vállába fúródott, és a lökés hanyattnyomta őt. Kate letérdelt hozzá, álla alá nyomta a fegyvert, majd rekedt, ziháló, haraggal telt hangon megszólalt:
- Azt nem mondtam, hogy nem lövöm le. - szűrte fogai közt, majd hozzátette: - Letartóztatom, maga féreg...
Esposito és még néhány nyomozó másodperceken belül megérkeztek a helyszínre és bilincsbe verve elrángatták Christopher Herbertet.
- Beckett, jól vagy? - kérdezte a nyomozó a földön ücsörgő, sáros és véres arcú nőtől, aki bólintással válaszolt, majd intett a fejével kollégájának, hogy nyugodtan elmehet – vagy inkább hogy hagyja magára...
Kate pedig hanyattdőlt a sáros földön, és a szürke égboltot bámulta. Érezte, ahogy arcát simogatják a hűvös esőcseppek, aztán lehunyta a szemét. Egy forró könnycsepp jelent meg a szeme sarkában, majd halkan elnevette magát...
Hát vége van...
***
Beckett a tábla előtt ült a 12-es őrsön, egy íróasztalon. Valójában a kórházban kellett volna lennie, de a karját már rendesen ellátták, és képtelen lett volna egy vacak steril szobában tölteni az estéjét.
Helyette szép lassan, minden egyes képet még egyszer megvizsgálva szedegette le a nyomokat a tábláról.
Castle jelent meg mellette, és némán segített neki a “takarításban”. Egyikük sem szólt egy szót sem. Kate leemelte az “áldozatok” címszó alól Adam képét, és szomorú mosollyal nézte.
- Nehéz elhinni... - mondta halkan. - Hogy már nem látom többé. - szemeit az íróra emelte, aki épp Geronn képét vette a kezébe.
- Tudom, hogy közhely... - kezdte Castle – De legalább most egy békés helyen van.
Beckett hálás mosollyal nézett rá, azonban egyenlőre nem tudott belenyugodni.
- Igazságtalan, hogy nem lehetett ott, mikor letartóztattuk Herbertet. - mondta végül.
- Higgy nekem, ott volt. - fordult felé Rick, teljes komolysággal az arcán. Kate először nem értette, mit is akar ezzel mondani, de valahogy mégis megnyugtatta a lelkét a kijelentés. Mosolyogva letette a képet, majd lemászott az asztalról.
- Azt mondtad, letartózattuk... Pedig csak a tiéd az érdem. - szólalt meg ismét a férfi. Kate felnézett a csillogó kék szemekbe. Kizárt, hogy ezt egyedül végig tudta volna csinálni...
- Nem csak... Hidd el, Castle... - mondta végül. Tudta, hogy mind azt a hálát, amit érez úgysem tudná szavakba önteni. Egy darabig csak nézték egymást, majd Beckett elkapta a tekintetét. Arca váratlanul elkomorult, és a földet bámulva kezdett bele:
- Az anyám gyilkosa még mindig szabadlábon van... - Castle is letette a kezében lévő képet, gondosan Charlene-é mellé igazítva majd közelebb lépett a nőhöz.
- Csak adj magadnak időt. - mondta. Kate felnézett rá.
- Castle, nem akarom, hogy ez is annyi ember életébe kerüljön... - jelentette ki komoly arccal.
- Kate, nem te voltál a gyilkosuk... - kezdte volna a férfi, azonban Beckett közbevágott.
- Hanem a bosszú. - rövid szünet után ismét megszólalt. - Amikor ott álltam Herberttel szemben... Úgy éreztem, ketten fogjuk a pisztolyt... Adam, és én. - tisztában volt vele, hogy mennyire furcsán hangzik, amit mond, és nem is várta, hogy bárki megértse. De akkor és ott érezte... - Adam lelőtte volna, és én voltam az, aki visszafogta a kezét. - felnézett a férfire, hogy lássa a reakcióját. Meglepetésére inkább együttérző, mint értetlen volt az arca.
- Castle, amikor nálam lesz a fegyver, az én kezemet ki fogja vissza...? - kérdezte, és hangjában képtelen lett volna leplezni az aggodalmat, vagy talán félelmet.
Az író tett egy lépést felé.
- Te magad. - mondta halkan. Kate, bár nem szakította meg a szemkontaktust, látszott rajta, hogy a válasz nem nyugtatja meg annyira. - Vagy ha ez mégsem jönne be, csak szólj. Majd én. - mosolyodott el Rick, és lassan megérintette a nő kezét. Beckett lenézett összekulcsolt ujjaikra. Ez már megnyugtatóbb felelet volt – sokkal megnyugtatóbb...
- Kate...
- Castle... - egyszerre szólították meg egymást.
- Mondd csak... - udvariaskodott a férfi. Beckett habozott még pár másodpercig, majd megismételte, amit már olyan sokszor mondott az elmúlt napokban, de úgy érezte, sosem elégszer:
- Köszönöm. - Castle elmosolyodott. Mindketten tudták, mit fog mondani.
- Bármikor. - a válasz Kate arcára is mosolyt csalt. Pár néma pillanat múlva rákérdezett:
- És te mit akartál mondani?
- Csak azt, hogy... - kezdett bele a férfi, mintha valami apró semmiségről lenne szó. - Én is szeretlek.
Beckett arca először megfagyott, merev tekintettel bámult az íróra.
Hát hallotta... - aztán ajkai hatalmas mosolyra húzódtak, közelebb hajolt Rickhez, és lehunyta a szemét.
Abban a hosszú elnyújtott pillanatban, amíg csókolták egymást, végre érezte azt a nyugalmat és békét, amire vágyott. A háborgó feketeséget a lelkében felváltotta a könnyedség. Tudta, hogy az emlékek örökké vele maradnak, hogy felejteni talán sohasem fog. Azonban az összes fájdalmas, borzalmas kép most olyan távolniak és békésnek tűnt. A vihar lecsendesedett, és nem maradt más, csak ő és a kék szempár...
Miután elhúzódtak, ragyogó tekintettel néztek a másikra. Akármennyi szörnyűséget éltek át együtt az utóbbi napokban, most egymás karjaiban, gátak nélkül, falak nélkül csak ez volt az, ami számított.
- Nektek kettőtöknek aztán lesz mit megmagyaráznotok... - hallatszott egy szemrehányó hang az ajtó felől, amihez Lanie Parish fülig érőn mosolygó arca társult. Castle és Beckett, mint a cukorlopáson kapott kisgyerekek néztek rá meglepetten.
- Így kössön veled az ember egyességet... - morogta még a boncnok, ezúttal a férfinak címezve mondandóját, majd egy cinkos mosollyal és egy kacsintással eltűnt az ajtónyílásban.
- Milyen egyességet? - nézett Kate értetlenül az íróra. Castle a lehető legártatlanabb arccal próbált válaszolni:
- Semmilyet... - hogy teljesen átlátszó hazugságát palástolja, és hogy elejét vegye Beckett további kérdezősködésének, egy újabb, forró csókot nyomott ajkaira.
A módszer működött...
**Három nappal később**
A nő egy csokor virágot helyezett a sírra, melynek kövére Adam Deston nevét vésték. Kate egy darabig még nézte a hideg márványdarabot, majd halkan megszólalt.
- Köszönöm. - tenyerén a kicsiny, arany gyűrűt nézegette. - Megfogadtam a tanácsodat... Engedtem a szerelemnek... - mondta halkan, és egy mosolygós pillantást vetett a pár méterre ácsorgó, őt figyelő íróra. Aztán visszafordult a sírhoz, és pár utolsó szóval végleg búcsút vett egykori vőlegényétől: - Ég veled, Adam.
Azzal felállt, és odasétált Castle-hez. A férfi először csak arcát fürkészte, majd észrevette, hogy a nő ujjai a nyakában lógó gyűrűt érintik.
- El fogjuk kapni... - mondta. Kate habozás nélkül vágta rá:
- Tudom. - és komolyan is gondolta. A kis gyűrűt ráhúzta egy aranyláncra, majd a nyakába akasztotta a másik mellé, és Castle kék szemeibe nézve mosolyogva megismételte: - Tudom.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése