Beckett benyitott az ajtón, és fegyverét előre szegezve felderítette a terepet. Körültekintően nézett be minden sarkon, azonban a szoba üres volt. Ez már legalább az ötödik terem volt, ahova benyitott. Nagyon jól tudta, hogy veszélyes játékot játszik - a ház tele volt hidegvérű gyilkosokkal, és ő a csapattól észrevétlenül elszakadva egyedül vágott neki, hogy megkeressen egyet közülük: Christopher Herbertet.
Nem tudhatta, hogy a férfi valóban a házban tartózkodott-e, de valami azt súgta neki, hogy igen. Hogy ez lesz az út vége... Igyekezve kordában tartani szopora szívverését koncentrált a célra, és nem hagyta, hogy bármi elterelje a figyelmét.
Legalábbis igyekezett...
Egy kattanást hallott a háta mögül - mikor egy pisztolyt kibiztosítanak. Szíve nagyot dobbant. Lassan felemelte a kezét, és hallotta, ahogy a férfi halk, rezgő hangon nevet.
- Fordulj csak meg, látni akarom, kit ölök meg. - mondta. Beckett pedig lassan fordulni kezdett, majd mikor már szeme sarkából látta a rá szegezett fegyvert, egy ügyes rúgással kiverte a férfi kezéből, aki azonban nem tétovázva megragadta a nő karját, és leszorította az ő pisztolyát.
- Ááá! - kiáltott fel Kate ahogy a férfi erős karja megszorította a csuklóját, majd kicsavarta belőle a fegyvert. Beckett behúzott egyet a fickónak, majd hátra lépett, a pisztoly pedig kettejük között fél úton landolt.
Ekkor meglátták egymás arcát... Kate-be villámcsapásként hasított a felismerés, és egyben a gyűlölet és bosszúvágy. Adam Deston szüleinek gyilkosa, egy profi bérgyilkos állt előtte - Christopher Herbert saját bejáratú hóhéra.
- Te vagy az a kislány, aki Deston mellett álldogállt, mikor agyonlőttem... - morogta a férfi. Beckett hirtelen nem kapott levegőt... Hát ő ölte meg Adam-et is? Az egész családot...?
Kate fejében hirtelen megjelentek az ügy áldozatainak képei... Az a sok mészárlás, vér, gyilkosság... Képtelen volt koncentrálni, elvesztette a türelmét és puszta kézzel rontott neki a férfinak.
A támadás váratlanul érte a fickót, az első ütést a gyomrába kapta, a másodiknál azonban már elkapta a nő karját és kicsavarva ellökte magától. Beckett megpördült, hogy ujjabb támadásba lendüljön, azonban ami következett arra nem számított.
Éles, elviselhetetlen fájdalmat érzett az alkarjában, felordított, azonban bosszúvágyát a fájdalom sem nyomta el. Utolsó erejével hasba rúgta a férfit, aki összegörnyedve eleresztette. Kate hátratántorgott, majd lerogyott a fal tövében.
Ekkor tudta csak felmérni, mi is történt: a karjába egy kés volt mélyen beleszúrva. Zihált, a sebből ömlött a vér, és a látása is kezdett elhomályosulni, ahogy a könnyek megállíthatatlanul elfátyolozták tekintetét.
A férfi azonban nem hagyta ennyiben. Lehajolt, felvette Kate fegyverét a földről, és a nőre szegezte, aki farkasszemet nézve saját pisztolyának csövével felkészült...
Hát itt a vége... - a lövés eldördült.
**Korábban**
Ahogy visszatértek az őrsre, Castle elvállalta a feladatot, hogy elmagyarázza az eseményeket Ryannek és Espositonak, szigorúan csak az üggyel kapocslatban - épp ideje volt. Azonban nem maradt sok idő a gondolkodásra és megdöbbenésre, mert Beckett egy pillanat alatt felvette a behozott négy tanú vallomását, majd kiadta a körözést Herbert ellen - mindeközben igyekezett kerülni a munkatársakkal való kontaktust.
Csak a feladatra koncentrált.
Nem sokára kaptak is egy címet, egy külvárosi birtok címét. A nyomozónő kisebb csapatot gyűjtött, többek között Ryan-t és Esposito-t is beszervezve, és már kocsiba is pattantak Castle-vel.
Szakadó esőben haladtak az úton, csendesen. Sem Geronnról, sem Adamről nem esett szó. Valójában semmit sem szóltak egymáshoz - mígnem Beckett megtörte a csendet.
- Nem kellett volna hazudnod Geronnak.
- Miről? - kérdezett vissza a férfi értetlenül.
- Arról, hogy Adam meg akarta védeni Charlene-t.
- Nem hazudtam. - jelentette ki Castle. - Ha már elsőre meg akarta volna ölni a lányt, minek vette volna feleségül? - mutatott rá. Beckett furcsállta, hogy azok után, amin mindketten keresztül mentek a férfi miatt, Rick még képes védeni Adam Destont.
- Megveted őt azért, amiket tett? - kérdezte halkan, egy rövid szünet után.
- Nem ismertem. És amiken keresztül ment... - kezdett bele Castle, azonban itt elhallgatott. Sejtette, hogy a nőnek semmi kedve végighallgatni szomorú múltjának párhuzamos vonulatát. - Nem hinném, hogy jogom lenne ítélkezni. - összegezte végül a véleményét.
Beckett bólintott, majd ismét csend állt be. Az esőcseppek ellepték a szélvédőt, majd az ablaktörlő egy mozdulattal lesöpörte őket.
- És te? Te megveted Adamet? - kérdezett vissza váratlanul az író. Kate habozott a válasszal.
- Én... Nem tudom... - kényszerítette magát, hogy a mellette ülő férfira nézzen. - Inkább félek.
- Mitől?
- Attól az embertől, akivé vált... - nyelt egyet. - És attól, hogy én is ilyen leszek. - mondta ki nagy nehezen. A gondolat ólomsúllyal nyomta a lelkét, amióta csak Deston visszatért, de most, hogy kimondta, mégsem könnyebbült meg.
- Nézz rám, Kate... - kérte az író, majd komolyan kijelentette: - Nem vagytok egyformák.
- Honnan tudod? - kérdezte Beckett makacskodva, de őszinte aggodalommal a hangjában.
- Adam a bosszút kereste. - kezdte Castle. - Te pedig az igazságot. És ez nem ugyan az.
Kate tekintetét az író kék szemeibe mélyesztette. El sem tudta képzelni, hogy mi történik vele, ha a férfi az utóbbi napokban nincs ott neki, hogy mikor elveszíti magát, visszahúzza a valóság talajára... Egy pillanatra iszonyatosan gyengének érezte magát... Egy pillanatra átfutott az agyán, milyen jó is lenne, ha mindezt elfelejtve, félretéve, kilépve saját életéből csak lebeghetne, gondtalanul... Csak ő, és a kék szemek...
Az ég dördülése visszarángatta a valóságba, azon kapta magát, hogy megérkeztek. Visszaszerezte lélekjelenlétét. Mélyet sóhajtott, majd kiszállt az esőbe. A szürke égre nézett. Keserű szájízzel kellett belátnia, hogy az a nyugalom, amire mindennél jobban vágyott, csak akkor jöhet el, ha befejezi, amit Adam elkezdett...
- Castle. - szólította meg az írót aki épp egyedi golyóálló mellényével vesződött. - Neked nem kell jönnöd. - nézett rá szigorúan. A férfi egy kis aggodalmat vélt felfedezni a nő szemében. Nem is alaptalanul, Kate nagyon is féltette...
- Dehogynem kell! - felelt, mintha ez mindennél természetesebb lenne. Számára az is volt. Kizártnak tartotta, hogy itt, mindennek a vége előtt cserben hagyja a nőt. - Majd fedezlek. - mosolyodott el, azonban Kate nem mosolygott vissza rá. Komoly arccal lépett oda hozzá, és egy pisztolyt nyomott a kezébe.
Castle elvette a fegyvert, majd mind a ketten elindultak Ryan-hez, Esposito-hoz és a többiekhez, hogy megközelítség a semmi közepén álló hatalmas házat.
***
Egy villám fénye töltötte be a szobát, majd az ég is megdördült...
Kate kinyitotta a szemét, és meglátta a földön heverő fickót, amint testéből szivárog a vér. Arcán még ott volt az a gyilkos vigyor, szemeit azonban már elhagyta az élet csillogása...
- Castle... - az ajtóban az író remegő kezében a pisztollyal még nézte pár másodpercig a földön fekvő holttestet, majd elejtve a fegyvert pár lépéssel Beckett mellett termett. Csak ekkor vette észre a nő alkarjából kiálló kést.
- Kate... - szólította meg halkan. Szíve még a korábbinál is sebesebben vert, szinte abnormális sebességgel.
- Ez semmiség... - lehelte a nő, azonban egyértelmű volt, hogy állapota igenis súlyos. Érezte, ahogy fokozatosan gyengül. Egyre több vért vesztett, és nem tudta, meddig marad még eszméleténél.
- Ne! - próbálta megállítani a kezét Castle, ahogy a tőr markolatáért nyúlt, azonban Beckett egy pillanással elérte, hogy elengedje. Rick nem akarta, hogy a nő szenvedjen, azonban ő is tudta, hogy nincs más út.
Kate egy mozdulattal kihúzta a kést, majd a földre ejtette. Castle leszorította a sebet, és az első keze ügyébe eső erre alkalmas tárggyal bekötötte. A nyomozó zihált, arca verejtékezett és könnyek áztatták. Minden érzékét megfeszítve próbált küzdeni a fájdalommal.
A férfi végigsimított a nő arcán, akinek már csak résnyire volt nyitva a szeme.
- Ki kell jutnunk innen. - mondta halkan. Beckett lassan bólintott. Ahogy érzékei tompultak, úgy enyhült a maró fájdalom is, azonban egyre közelített felé a sötétség...
- Castle... - suttogta a férfi nevét, aki szemeit le sem véve az arcáról aggódva figyelt minden mozdulatára. - Herbert...
- Ne is gondolj rá! - mondta szigorúan a Rick. Karjaival óvatosan felnyalábolta a nőt, aki ép kezével átkarolta a nyakát. Már nem tudott ellenkezni. Már gondolkodni sem tudott igazán, lassan kiúszott a fejéből a csalódottság-érzet, amiért Herbert még szabadlábon van, és lehunyta a szemét.
- Szeretlek... - lehelte halkan, szinte csak tátogva a szót, majd átadta magát a sötétségnek, és eszméletét vesztette.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése